„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2011. február 7.  | 09:00
A neokon punk
Összefüggést állapíthatunk meg a szélesebb körben felfogott neokonzervativizmus, mint ellen-ellenkulturális folyamat, és a punk, mint szuper-ellenkulturális tendencia között.
Az én szememben egy vagy a sok közül, akik behódoltak az új konformizmusnak. Én mindörökre a szellem teljes felforgatásának a híve maradok.
Salvador Dalí levele Luis Buñuel-nek, 1932

Sokan félnek attól, hogy az egymással látszólag kölcsönösen kizáró viszonyban álló dolgokat bátran párosítsák. Vagyis olyan termékeny feszültségeket, egymással nem bíró paradoxonokat hozzanak létre, amelyek nem megoldják, pláne nem feloldják ellentéteiket, hanem konfliktusukat tovább és tovább görgetve vibráló szellemi környezetet keltenek maguk körül. A többnyire elferdült gondolkodású nyugati liberális értelmiség régóta feladta a paradoxonokkal és ellentétekkel való, "szabad szellemű emberek" (Nietzsche) számára oly kedves foglalatosságot. Amint Lionell Trilling az '50-es évek elején megírta: a hajdanán fődebattőr liberálisok feladták a vitatkozás kultúráját és nem tartják tovább mozgásban a szellemet, hiszen nézeteik széles körben elfogadottá váltak, így egyszerűen beletespedtek önnön ellaposodott intellektuális posványukba. A marxista, "baloldali írásmagyarázókon" (Németh László) hiába kérjük számon a minden kötöttségtől mentes gondolkodást és a merész gondolati kalandtúrák izgalmát, hiszen absztrakt logikájuk és leláncolt filozófiájuk miatt sohasem vállalkozhatnak arra, hogy olyan dolgokat merészeljenek társítani, amelyek dühös macskaként fújnak egymásra.

A réges-régi konzervatívok szintén nem jeleskedtek abban, hogy merészen megmártózzanak a szellemi asszociációk felszabadító érzésében. De a liberális renyheség és a balos utópizmus helyett őket reális célok foglalkoztatták: a nekik kedvező fennálló politikai rendszer (monarchia, trón és oltár szövetsége) védelme nem engedte meg, hogy kitérőket tegyenek, esetleg félrelépjenek olyan buja eszmékkel, amik veszélyekkel is járnak. Mióta azonban az angolszász világon kívül nagyjából sehol sem állnak az Ancien Regime bástyái, a magukat konzervatívnak nevezők is kísérletezhetnek tiltott gyümölcsök fogyasztásával. A I. világháború után összeomló wilhelmiánus Németországhoz hasonló ma egész Európa képe: semmi megőrzésre való intézmény nem maradt, konzervatívként tehát igencsak nehéz bármihez is ragaszkodni, hacsak nem tartjuk megőrzésre méltónak azokat a romokat, amik körülvesznek minket. Persze, a konzervativizmus nem is azt jelenti, hogy beülünk az élet múzeumába tárlatvezetőnek. Ma még inkább igaz ez, mint valaha. Molnár Tamás 1969-es Az ellenforradalom című művében úgy írt, hogy elveszik a nyugati civilizáció, ha a Katolikus Egyház és az Egyesült Államok is behódol a Forradalomnak. Mindez megtörtént. A II. vatikáni zsinat kidöntötte a katolicizmus évszázados tartópillérét, amelyet csupán a tradicionalista tridentiek katakomba-kereszténysége próbál támasztgatni. Amerika arca pedig legutóbbi két - republikánus és demokrata - elnökének áldatlan tevékenysége révén látszik teljes mértékben elváltozni. Eljött az idő, hogy a jobboldali intellektus is megértse: a békés konfliktus-nélküliség helyett az egymást kizáró ellentétek és a termékeny feszültségek mozgatják meg leginkább a szellemet.

Amennyiben konzervatívnak valljuk magunkat, kétségbeesetten kell a renegát gondolkodókhoz, a nagy nonkonformistákhoz, a szellemet mozgásban tartó paradoxonokhoz és azokhoz a feszültségkeltő ellentétekhez fordulnunk, amelyek csak a legbátrabbak és a legszabadabbak számára nyilatkoznak meg. Forradalmi reakció, konzervatív forradalom, radikális tradicionalizmus, anarchista monarchizmus és ehhez hasonló önkényes gondolatok sokasága szükséges ahhoz, hogy továbblendítsük az időnként meg-megállni látszó politikai eszmék menetét. Ehhez hasonló kezdeményezést Daniel McCarhty, a The American Conservative című paleokonzervatív lap szerzője valósít meg, aki Tory Anarchist címen vezet érdekfeszítő blogot. A laphoz szintén közel álló Bill Kauffman öt éve megjelentetett könyvében pedig éppen arra tesz kísérletet, hogy olyan amerikai alakokat keverjen gyanúba saját konzervativizmusával, akikről ezt a legkevésbé sem sejtenénk. Look Homeward America című, 2006-os könyve fejezetek során keresztül keresgél az amerikai múltban "reakciós radikálisokat és veranda-anarchistákat". Kauffmann igencsak szimpatikus politikai felfogása ugyanis egyesíti magába a gazdasági libertárius, a kulturális ókonzervatív és az izolacionalista külpolitikai felfogását. Önmagát egy "katolikus szervezett munkás, egy Régi Jobboldalhoz tartozó piacpárti és egy lokalista" keverékének nevezi, aki egyszerre jeffersoniánus, anarchista és reakciós.

Valami hasonló megdöbbentő lépésre szánta el magát az új-neokonzervatív Weekly Standard bloggere, aki a Sex Pistols legendás énekeséről, Johnny Rotten-ről jelentette ki, hogy neokon, mivel a baloldal és a liberális fősordor által futtatott zenészek többségével ellentétben az egykori legendás frontember nem száll be "az Izrael elleni kulturális háborúba". Persze, mondhatjuk, Rotten ettől még nem lesz a lap főszerkesztőjéhez, William Kristolhoz, pláne nem annak édesapjához, a "neokonok nagyapjaként" tisztelt Irving Kristolhoz hasonló. A gonzo-szemlélet, az elnagyolás, a vakmerő képzettársítás és az önkényes gondolatkísérletek ugyanakkor a termékeny paradoxon-gyártás legfőbb segédeszközei... Nem kell félni használni őket.

A punk-zene és főként a punk mondanivalója és a neokonzervatív hullám bármiféle párosítása jókora fejtörést okoz azoknak, akik sémák és ideológiai kizárólagosságok mentén "gondolkodnak", esetleg bárgyú módon az eszmei konfliktusok megszűnésében és a történelem végében bizakodnak. A '70-es évek közepén megjelenő punk New Yorkban és Londonban ütötte fel fejét. A korai amerikai punk inkább art-punk volt, Andy Warhol művészeti szemléletét próbálta lefordítani a zene nyelvére és elvontabb szövegvilágot hozott létre. Ide tartozott a Velvet Underground, a New York Dolls és a Motor City Five. A brit punk-mozgalom szókimondóbb, politikai szövegeivel, botrányos fellépésével és többnyire munkás-családokból származó tagjaival egy lázadóbb változatot testesített meg. Ide tartozott a Sex Pistols, a The Clash, a Sham 69, Amerikában pedig az Agent Orange és a Death Kennedys. Magyarországon ez úgy tükröződött, hogy az előbbi, artisztikusabb, "értelmiségi" irányzathoz tartozott Molnár Gergely zenekara, a Spions, majd az ennek örökségét hasznosító - de már az alternatív zenéhez, zenei underground-hoz sorolható - ős-Neurotic és URH. Utóbbihoz áramlathoz sorolhatjuk az ős-Neurotic néhány tagjának átvételével felálló ETÁ-t (amelynek egyik száma, a Nulladal az URH-s Menyhárt Jenő szerzeménye volt) és a CPg-t.

A brit és amerikai punk, nemkülönben a '80-as évek elején megjelenő magyar punk nem csak a fennálló politikai rendszer ellen lázadt, hanem a létrejöttét megelőző zenei trendekkel is végletesen szemben állt. A '60-as évek végét jellemző hippi-illúzió és a '70-es évek nevetségesen keménykedő hard rock zenéje, nem is beszélve az évtizedet meghatározó disco-hullámról, egyértelműen ellenszenves volt a punk számára. De nem csak a hippik világmegváltásával és pacifizmusával kapcsolatos viszolygás, vagy a nevetséges és kiüresedett "hosszú hajú gyerekek" (CPg) bömbölése okozott ellenérzéseket, hanem az is, hogy a '68-asok nemzedéke és zenéje azzal, hogy beépült a mainstreambe, a szemükben elárulta a lázadás szellemét. Mindez azonban nem csak a zeneiparra, hanem a kulturális életre és a szellemi klímára is jellemző volt. Általános közérzet volt, hogy a '70-es évek végére kiüresedett a Nagy Év öröksége, s a diáklázadások hagyatéka gazdátlanná és egyúttal érdektelenné vált. "1980 januárjában úgy éreztem, hogy addigi életem fordulóponthoz érkezett, hogy lezárult egy történelmi korszak, hogy sok változás előtt állok, és erről írtam is magamnak egy leltárt. Kiüresedni látszott a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúrája, életforma-forradalma, amely a számomra a legfőbb orientációt adta a korábbi években" - írta Klaniczay Gábor a Beszélőben az 1980-as évről.

A kiüresedés általánossá váló érzete vagy a konzervatív fordulatot, vagy a lázadás erőteljesebb, radikálisabb megismétlését váltotta ki. (A legizgalmasabb összefüggés kétségtelenül az, amikor ez a kettő összekapcsolódik!) Előbbire példa az amerikai Reagan Revolution, amely egybeesett a neokonzervatív hullám magasra csapásával. Reagant 1980-ban azért választotta meg Amerika, amiért Nixont 1968-ban: elegük volt a felfordulásból. Irving Kristolék pedig, akik még a '60-as évek első felében, a Johnson-féle Great Society idején kezdtek fellázadni és "kilépni a sorból" (Norman Podhoretz), pont a hidegháború utolsó évtizedében élték szellemi aranykorukat. A lázadás stafétáját átvevő punk ugyanekkor nem csak utálkozva fordult el a "megalkuvó" '68-asoktól, hanem törekvéseik nagy részét is megtagadta. Ezzel jelentős fordulat állt be, hiszen a punkok a hippik társadalomból való kivonulása helyett anarchiát akartak, a világmegváltó eszmékkel szemben tagadták a fennálló helyzet megváltoztatásának szükségességét, a pacifizmus helyett pedig háborúról és erőszakról daloltak, végül a haladásba vetett hit helyett azt hirdették, amit a Sex Pistols is énekelt: No Future. Nem csoda, ha sok kultúrkritikus némi átfedést, vagy legalábbis korrelációt állapított meg a szélesebb körben felfogott neokonzervativizmus, mint ellen-ellenkulturális folyamat, és a punk, mint szuper-ellenkulturális tendencia között.

Utóbbi érzés a '80-as évek elején a magyar értelmiséget is elgondolkodásra késztette. A neokonzervativizmus az évtized során különben is igencsak népszerű dolog volt: 1982-ben jelent meg a "polgári ideológia kritikája" című sorozat részeként Köpeczi Béla (1982 és '88 között művelődési miniszter) Új konzervativizmus és új jobboldal című förtelmes műve, amely az ortodox marxizmus szempontjából bírálta az amerikai neokonzervativizmust, a thatcheri gyakorlatot, valamint a német és francia Új Jobboldalt. Balogh András, az MSZP jelenlegi elnökhelyettese ugyanebben az évben írt tanulmányt a fejlődő országok helyéről az "amerikai neokonzervatív külpolitika" stratégiájában, amely szöveg a korszak hivatalos "politika-tudósai", humán társadalommérnökei és politechnokratái által írott politikatudományi tankönyv utolsó fejezeteként jelent meg. 1987-ben adták ki Forgács Imre (a szocialista kormányzat önkormányzati minisztere) disszertációját, amely Neokonzervatív fordulat az Egyesült Államokban címet viselte, végül egy év múlva adták ki a baloldal kedvelt fórumain (Népszabadság, ATV) gyakran szereplő újságíró, Avar János könyvét a regnáló amerikai elnökről (Az elnök szerepében Ronald Reagan. 1988). A punk ugyanebben az időben lett érdekes Magyarországon, de a zenéhez értőkön és a kultúrpolitika irányítóin kívül ez inkább a III/III-as csoportot és a rendőrséget foglalkoztatta.

A mai napig a balliberális értelmiség szócsövének számító Kritika című magazin 1983. júniusi száma beszélgetést közölt Szabolcsi Miklós - elsősorban József Attila-kutatásairól ismert - irodalomtörténésszel, kritikussal és egyetemi tanárral, az MTA tagjával. Nem mellesleg Szabolcsi az 1959-ben pártállami felügyelet alatt indított és a mai napig a baloldali értelmiség zászlóshajójának számító Élet és Irodalom szerkesztője volt, egészen 1961-ig (emlékeztetőül: Bibó István 1963-ig ült börtönben). Szabolcsi 1971-ben jelentette meg könyvét az avantgardról és neoavantgardról, majd 1983 elején a Gondolat Kiadó Izmusok-sorozatának tagjaként jelent meg A neoavantgard című könyve, amely a késő-, vagy posztmodernhez tartozó művészeti stílussal foglalkozott. A könyv apropóján Gyárfás Péter készített interjút a kötet szerző-szerkesztőjével, az utolsó kérdések egyikét jó érzékkel úgy téve fel, hogy beszélgetőtársa vajon lát-e összefüggést a neoavantgard mint összművészeti törekvés és a punk között? (Ez a kapcsolat természetesen létezett, hiszen a New York-i performansz-művészek épp annyira hatottak az ottani punkra, mint például Hajas Tibor extravagáns előadásai a '70-es évek végének magyar art-punkjára.) Szabolcsi bátortalanul nyilatkozva, talán saját következtetésétől is megijedve, úgy válaszolt, hogy a punk felfogható úgy, mint "lázadó formák között fellépő neokonzervatív áramlat". Ezt pedig azzal alapozta meg, hogy a punk nem akarja megváltoztatni a társadalmat, mert értelmetlennek tartja azt (a társadalmat és a megváltoztatására irányuló progresszív attitűdöt egyaránt). Korántsem az akadémiai közéletből érkezett az az interjúalany, aki Sebők János (a késő-Kádár-kori kultpol egyetlen, punkot támogató alakja) kérdésére ehhez nagyon hasonlóan úgy felelt 1982 nyarán, hogy "a punk ideológiája az ideológiátlanság. Unja a politikát, de nem akar beavatkozni a dolgokba", értelmetlensége okán nem tüntet a háború ellen és nem gondolja, hogy a társadalmat meg kellene változtatni (Ifjúsági Magazin, 1982. június, 16. oldal).

1983. január közepén a Meggyfa utcában fellépett a CPg, előadva azóta is örökbecsű Erdős Péter, a kurva anyád című szerzeményét is, amely a maga nem túl szofisztikált, de egyértelmű nyelvén a korszak könnyűzenei uraságának üzent. A felvétel - vélhetően az operatív szervek révén - eljutott a címzetthez is, aki röpiratot írt Felszólalás a szennyhullám ügyében cím alatt, kiátkozva a punk-zenét és fasiszta jelenségnek bélyegezte azt. A cikket több szerkesztőség visszautasította, míg a Kritika igent nem mondott. A lap az 1983. júliusi - a Szabolcsi-interjút közlő utáni - számában megjelent kétoldalas szöveget ezzel a kommentárral közölte: "Erdős Péter cikkét azért közöljük, mert az általa elítélt jelenségeket mi is elítéljük." Ősszel eljárás indult az együttes ellen, 1984 elején négy tagjából hármat letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

Az ellenkultúrával szembeni lázadásból származó ős-neokonzervatív hullám és a kifulladó ellenkultúrát megtagadva folytató korai punk-mozgalom, bármilyen hihetetlen is, összeköthető, sőt összekapcsolható, ha csak egy pillanatra is.

(Illusztrációnkon a dühös Ronald Reagan és a CPg nemkülönben mérges énekesének képe között a Szabolcsi-interjú vonatkozó része látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2011. február 7.  | 10:05
# 1
Jézus Ereje...mindez összefoglalható azzal a kifejezéssel, hogy ...oszcillál. Ugyebár. Nemcsak a gazdaság. Ennyire nem lenne szabad szeparálni az emberek bizonyos írástudó, merő virtualitásból élő csoportját. Szívem szerint megkérdezném a Szerzőtől, biztos hogy mozog eleget friss levegőn? Tudom, hosszú a tél...de január, február s itt a nyár...
LF | 2011. február 7.  | 20:35
# 4
Itt kezdtem el nem érteni az írást: "Ezzel jelentős fordulat állt be, hiszen a punkok a hippik társadalomból való kivonulása helyett anarchiát akartak, a világmegváltó eszmékkel szemben tagadták a fennálló helyzet megváltoztatásának szükségességét [...] Nem csoda, ha sok kultúrkritikus némi átfedést, vagy legalábbis korrelációt állapított meg a szélesebb körben felfogott neokonzervativizmus, mint ellen-ellenkulturális folyamat, és a punk, mint szuper-ellenkulturális tendencia között." Most akkor anarchiát akartak vagy tagadták a változtatás szükségességét (tudtommal az előbbi az igaz, de egyszerre semmiképpen)? "Sok kultúrkritikus": kik is? Bevallom nem vagyok igazán tájékozott a témában, a punk recepcióját alig ismerem - olyannyira, hogy erről még sose hallottam. Kérdésem: most akkor eredeti a kapcsolat felvetése (mint a cikk első néhány bekezdése sugallja) vagy már-már közhelyes?
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.