„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2011. december 27.  | 09:00
Egyenes élek - A józanság lázadása
Idén múlt harminc éve, hogy elindult a straight edge mozgalom. Az amerikai hardcore szigorú életformát hirdető ellen-ellenkultúrája valójában posztpuritán ifjúsági lázadás.
I'm a person just like you,
but I've got better things to do.

Minor Threat: Straight Edge. 1981

Haragban a világgal


Az ifjúsági szubkultúrák minden esetben a korlátok tágításáért, a szabadság növeléséért szállnak síkra, és a lázadás szellemét képviselik. A zenei irányzatok körül formálódó ifjúsági mozgalmak és az ezeket összekapcsoló öltözködés, gondolatvilág az '50-es évek rock and roll-láza óta meg-megújuló hullámokban öntötte el a nyugati kultúrát. A beat-nemzedék és a hippi-generáció kifutása után jött a punk, bizonyítva azt, hogy az évtizedről-évtizedre változó ifjúsági szubkultúrák szabadságvágya még mindig nem érte el végső határát, azaz még mindig nem tombolták ki magukat az "ok nélkül lázadók". Akiket James Dean egyszer és mindenkorra oly' élethűen megformált a Rebel Without a Cause című 1955-ös alapfilmben. (Magyarra Ok nélkül lázadók helyett többnyire a nagyon plasztikus Haragban a világgal címmel fordították.) A kamasz-melodrámában megformált Jim Stark szülei világa, kortársai közege és a riválisok ellen is dühösen lázad, amely jól mutatja, hogy a generációk között és a generációkon belül is megbomlott valami. Kulturális rések jöttek létre, amelyeken keresztül a zene, a divat és a mozi közvetítésével ok nélkülinek látszó lázadás szivárog a nyugalmas hétköznapokba. A film címadása mindennél jobban kifejezi, hogy a lázadás oka és értelme lényegében ismeretlen, kifutása és eredménye kétes, ugyanakkor léte valamilyen misztikus oknál fogva mégiscsak érthető, átélhető, sőt gyakran csábító is. Nem tudjuk miért, de így kell lennie, bármi is legyen a vége.

A '70-es évek közepétől megjelenő, brit eredetű punk - amelyet Angliában megelőzött a mod, a ska, a rudeboy és a skinhead szubkultúra - törést jelentett abból a szempontból, hogy a '60-as évek szabadságkövetelései helyett inkább a rossz hangulatra és a társadalmi frusztrációkra reagált, méghozzá nem békés megváltást vagy még több felszabadulást, hanem erőszakot és anarchiát hirdetve. A '60-as évek radikális követelései, életmód-forradalma és zabolátlansága ugyan részben megjelent-folytatódott a punk szubkultúrában is, de sokkal inkább negatív előjellel. Egyfajta nihilista lázadásként, a még érintetlenül hagyott - vagy újonnan felállított! - korlátok ellen forduló dühödt pusztításként, sőt olykor az össztársadalmi jólét közben növekvő unalom, bezártság és a nyomasztó hétköznapiság ellen szegezett erőszakos indulatként. A Sex Pistols jelszóvá nemesedő cinikus refrénje, a No Future! mindazt kifejezte, ami a punk volt: a '68-cal csúcsa jutott megelőző beat- és hippi-nemzedék ellen is lázadó jövő-nélküli, vagyis a haladást és a múltat egyaránt tagadó, kifejezetten a jelen fennálló viszonyait radikálisan bontogató irányzat.

A punk megjelenése magában hordta a folytatás lehetőségét. Olyan folytatásét, amely megőrzi a punk radikális hangnemét és a haragot a világgal szemben, de a punkra jellemző ellentmondást a végletekig feszítve fel is oldja azt. Arról van szó, hogy miután a punk a korábbi ifjúsági ellenkultúrák (amely a '60-as években maga a Counter Culture volt) felszabadításért, szabadosságért, még több és több emancipációért, korlátlanságért lázadozó törekvéseit kiforgatta és a nihilizmusig radikalizálta - amelynek során megkérdőjelezte az emancipációk értelmét, megtagadta a haladást, és hatályon kívül helyezte a jövőt is! -, a punk után következő zenei-szubkulturális hullám megőrizve a harag, a düh, a világban való kényelmetlenség és a társadalmi frusztráció érzéseit, pozitív irányba lépett tovább. Az amerikai hardcore nem csak a "második brit invázió" ellen jelentett reakciót, hanem az egész addigi ellenkultúra örökségével szemben is fellépett, azaz az ellenkultúrán belül lett ellenkultúra. Lázadás a lázadásban. Így az sem véletlen, hogy a hardcore kialakulásakor azonnal létrejött egy olyan életmód-filozófia is, amely teljes mértékben szembe ment a '60-as évek szabadosságával és a '70-es évek punkrock-közegének önpusztító gyakorlatával. Mindehhez két vallásos irányzat adott etikai alapot: az amerikai puritanizmus szekularizált változata és a Krishna-tudatú közösség normavilága.

Amerikai reakció


A Woodstock-utáni ifjúsági ellenkultúrák közül a punk meghaladta a '60-as évek követeléseit, amivel beteljesítette azt a több évtizedes folyamatot, amely valamikor a II. világháború után indult el. Az ifjúság önálló társadalmi réteggé, külön kultúrává formálódása és életkori sajátosságai mellett ebből fakadó igényeket, sőt követeléseket támasztó közeggé válása befejeződött. Egyúttal végéhez érkezett az az út is, amely a valami ellen való lázadás töredékeiből építkezett, hogy a '70-es évekre egy olyan fellépéssé változzon, amely kifejezi a fennálló világgal szembeni reménytelen haragot, a haladás aktuális változataival való elégedetlenséget, a politikai és társadalmi körülmények teljes elutasítását, és birtokolja az unalom, a szürkeség és a kilátástalanság elleni aktív rombolás beszűkült tudatállapotát, amely nem csak a létező tagadásával, hanem már-már a tagadás tagadásával terhes.

Míg a brit punk (Exploited, GBH, Sex Pistols, Sham 69, The Clash, UK Subs) egyértelműen munkás-punk volt, hiszen a szigetország büszke és széles hagyományokkal rendelkező munkásosztálya fiainak rossz közérzetét szólaltatta meg; addig az amerikai punk egyfelől értelmiségi punk volt (Velvet Underground), amelyet leginkább a nagyvárosi bohém poszt-beat művészet zenei megfelelőjének kellene tekintenünk, másfelől a kertvárosi amerikai álomba belecsömörlött és az élettől valami többet váró középosztálybeli srácok zenéje volt (Agent Orange, Dead Kennedys, Ramones, The Angry Samoans, The Germs, The Misfits, The Vandals). A szigetországi és az óceánon túli punk mindvégig megőrizte differenciáját. Az angol punk tarajos hajú, szakadt, bakancsos, anarchista horda volt, amely a többnyire baloldali eredőjű társadalmi követeléseket ideológiákon túli gyűlölettel vegyítette, vagy csupán kifejezésre juttatta a rosszkedvet; az amerikai punk viszont ironikusabb, cinikusabb és jólöltözöttebb volt, kevesebb társadalmi megváltásban bízott, ráadásul kulturális közege is jelentősen eltért. Elég, ha csak arra utalunk, hogy míg a '70-es évek közepének Nagy Britanniája a hosszú-hosszú munkáspárti évek alatt a szocializmus nyugati változatát építette, régóta érlelődő társadalmi problémákkal (munkanélküliség, "morális pánik", bevándorlás) és eltűnőben lévő vallással; addig az Egyesült Államokban úgy állt a helyzet, hogy minél inkább közeledett a '80-as évek, annál erősebb volt a vallásos újjáéledés és az amerikai álom újrakezdése iránti igény.

Steven Blush írja az általa szerkesztett American Hardcore: A Tribal History című könyvben (amely a 2006-os, Paul Rachman-rendezte azonos című dokumentumfilm alapjául szolgált), hogy a Beatles nevével fémjelezhető első brit zenei invázió után a második angol támadás 1976-ban érte Amerikát, amikor a punk-zene és pár év múlva a new wave betört az Egyesült Államokba. "A hardcore - írja - az amerikai suburb brit eredetű punkra adott reakciója volt." A brit punk támadását két nagyon is amerikai helyszín fogta fel, és adott rá kifejezetten amerikai választ. Az egyik Dél-Kalifornia volt, a másik a keleti part, annak is két nagyvárosa: New York és Washington DC. Nem túlzás a zenei életben invázióról beszélni, a brit zeneipar fejlődése ugyanis komoly veszélybe sodorta ugyanis az amerikai szórakoztatóipar elsősorban filmgyártáson alapuló hegemóniáját. A brit punk ráadásul azzal is fenyegetett, hogy elnyomja az amerikai punk autentikusan, az angol punkkal párhuzamosan fejlődő hagyományát. A Sex Pistols és az Exploited ugyanis nem egészen és nem ugyanazt képviselte, mint a Ramones és a Dead Kennedys.

A '70-es évek végén az angol és az amerikai punk eltérő zenei és szövegvilággal fejlődött, sőt a világhoz való hozzáállásuk is más volt. A britek sokkal kaotikusabban, harsányabban adtak elő, a zenei egyszerűség többnyire a szövegek bombasztikus és polgárpukkasztó megfogalmazásával járt együtt. Az amerikai punk, ha nem is cizelláltabb, de zenei tudásában komolyabb, szövegeiben pedig átgondoltabb, szarkasztikusabb volt. Az 1978-ban San Franciscóban alakult Dead Kennedys két év múlva rögzítette első albumát Fresh Fruit for Rotting Vegetables címmel. Ezen rögtön az összes, szinte egyenként kultikussá váló DK-felvétel helyet kapott. A pontos hangzás, az ironikus énekhang, a zenei és textuális variációk már félig-meddig továbbléptek a punkon, és egy új stílus előhírnökeként szolgáltak. A California Über Alles a délnyugati állam demokrata-párti kormányzó-jelöltjét figurázta ki, a Holiday in Cambodia hidegrázósan idézte fel Pol Pot országát és a végén Nixon-refrénnel sokkolt, a Let's Lynch the Landlord a középkori elégedetlenkedés (Amerikában persze) ismeretlen érzését modernizálta, a Kill the Poor pedig oda-vissza ironikus módon fogalmazta meg a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni érzéketlenség végső megoldását.

Az amerikai punk megrajzolásában elévülhetetlen érdemeket szerző Penelope Spheeris filmrendező több alkalommal is megidézte a '80-as évek elejének amerikai punk szubkultúráját. Az 1979-80-ban forgatott és '81-ben bemutatott The Decline of Western Civilization című doksija a Los Angeles-i punk-színteret mutatta be, plakátján a The Germs heroin-túladagolásban meghalt énekese volt látható, mikrofonnal a kezében és vaskereszttel a nyakában. Az interjúkon alapuló film soundtrack-listáján majd' minden érintett együttes felvonult (Black Flag, Catholic Discipline, Circle Jerks, Fear, The Germs, X). Az 1984-es Suburbia már játékfilm volt, amely egy csonka családból kikerülő fiatalnak az amerikai zöldövezetben élő punk-kommunához való csatlakozását mutatja be. A hamar kultfilmmé váló alkotás a helyi redneck-ek és a punkok tragédiába torkolló összecsapásával végződik, a szomorú végkifejletért azonban kárpótol az ismét tökéletes filmzene-válogatás (The Germs, The Vandals). Harmadik, 1987-es filmjében (Dudes) a punkos vígjátékot keverte a westernnel, hogy végül egy tarajos-trió egyik tagját megölő helybeliek elleni bosszúfilmet készítsen. A New Yorkból érkező főhősök történetét a "They were looking for the American Dream - They found the American Nightmare" sorral ajánlották, filmzenéjét a Vandals emlékezetes Urban Struggle című felvétele varázsolta szürreális country-komédiává.

A San Francisco-Los Angeles-Orange County háromszögben kialakult amerikai punk logikus folytatása volt a leginkább New York-Washington tengellyel fémjelezhető amerikai hardcore. A Dead Kennedys és a Ramones a punk kifejezetten amerikai válfaját indította útjára, amelyből egyfelől a "kaliforniai" street-punk (Bad Religion, Green Day, Nofx, Pennywise, Rancid, The Offspring), másfelől a "New York-i" hardcore lett (Agnostic Front, Biohazard, Madball, Pro-Pain, Sick of It All). Előbbi dallamos hangzásával, de punkos szövegeivel, utóbbi a punknál fémesebb-fajsúlyosabb zenei világával, és nem utolsó sorban egy külön szubkulturális gondolatvilággal jelent meg, mint autentikus amerikai ifjúsági életérzés. Míg a kalipunk a pop felé mozdult el, bár nem adta fel a társadalmi üzenetek közvetítését; addig a hardcore - ismét Steven Blush-t idézve - "több volt, mint zene, ugyanis politikai és társadalmi mozgalommá lett"; ugyanis "részvevői törzzsé szerveződtek. Mint a legtöbb forradalmi művészet és eredeti gondolat, összeütközött a társadalom többségével és ellenállássá változott." Az 1978-79 körül létrejött amerikai hardcore a brit punkzenével szembeni reakcióként és az amerikai rock-színtér kiüresedését meghaladva indult el, hogy a rákövetkező évtizedben egy erősen maszkulin-jellegű, a szigorú, fegyelmezett életvitelt és az erkölcsi értékek határozott képviseletét kőkemény hangzással és kompromisszum-mentes szövegekkel variáló közeget teremtsen.

SXE és New York


A Reagan-éra Ramones-on és Dead Kennedys-en nevelkedő kölykei a '70-es, '80-as évek fordulóján előbb a hardcore-punk, majd a "tiszta" HC zenei és szubkulturális stílusát hozták létre. Érdekesen alakult az öltözködés, hiszen a '80-as évek első felében még az amerikai hardcore-koncerteken is feltűntek a tarajok, de az angolos bőrkabát és a szakadt göncök mellett inkább az átlagos amerikai középosztálybeli fiatal jellegzetes ruhadarabjai domináltak, mint az edző- és teniszcipő, meg a félbő farmer, a fehér trikó, a mez és a kereknyakú póló. A '80-as években induló deszkás szubkultúra hamar összekapcsolódott a HC-punkkal, és kialakította a tarajtól megszabadult, nem feltűnően, de jól megkülönböztethetően öltözködő hardcore-szcéna stíluselemeit. A zenei életben bekövetkező váltás egy új nemzedék műve (is) volt, amelyről a Dead Kennedys énekese, Jello Biafra azt mondta, hogy az évtizedfordulón érkezők "igazi intoleráns, macsó stílussal törtek be".

A '70-es évek végén a dél-kaliforniai Hermosa Beach-i Black Flag és a Washingtonban alakult Bad Brains már egyértelműen a hardcore és a punk metszéspontján helyezkedett el. Előbbi a Ramones zenei nyomdokain járt és a Dead Kennedys szorongós-paranoid üzeneteivel operált, mindehhez gyors tempót választott és útjára indította a hardcore közegben nagy sikert arató DIY (Do It Yourself), azaz "csináld-magad" független kiadói gyakorlatát. Utóbbi a keleti parti HC-szubkultúra nagy megalapozója lett, főként 1982-es azonos című albumának köszönhetően, s annak ellenére, hogy a rastafari-hívő zenekar a ska és a reggie forrásvidékéről is hozott alapokat. A '80-as évek legelején egy másik város, New York emelkedett ki a korai hardcore-színtérből, és az ott kialakuló stílus hamarosan olyannyira meghatározó lett, hogy végül a minőségi HC szinonimájává vált, és emiatt sokszor az egész irányzat lokalizálására használják a "New York-i" elnevezést. Az 1999-es N.Y.H.C. című dokumentumfilm Frank Pavich rendezésében élethűen mutatta be többek között a Madball, a 108, a 25 ta Life, a Cro-Mags és az Agnostic Front egy-egy tagjának megszólaltatásával a koncertek és a város hardcore-közönségének életérzését. Az 1980-ban alakult Agnostic Front meghatározó jelentőségű maradt, akárcsak a megapolisz olyan, szintén az évtized során alakult együttesei, mint a Cro-Mags (1981), a Youth of Today (1985), a Sick of It All (1986), a Social Disorder (1986), a Gorilla Biscuits (1987), a Judge (1987), a Biohazard (1987) és a Madball (1988), stb. A New York-iak egyeduralmát eközben olyan legendás bandák színesítették, mint az 1980-ban Nevadában alakult 7 Seconds, a '81-től működő detroiti Negative Approach, a rá egy évre Los Angelesben létrejött Suicidal Tendencies, vagy a szintén '82-es alapítású kaliforniai Uniform Choice.

Az Agnostic Front tipikus nagyvárosi, a New York-i társadalmi miliőt hitelesen megjelenítő zenei jelenségként indult, amely a hardcore-on belül érdekes mód képviselte az OI-irányzatot a melósbakanccsal és a harci üdvözlés gyakori alkalmazásával. (Az AF mellett a '80-as évek első felének amerikai skinhead-jei leginkább Cro-Mags, Young Defense League és Warzone koncertre jártak.) Első stúdióalbumuk viszonylag későn jött ki, de az 1984-es Victim in Pain annál nagyobbat ütött. A gyors zene, amely a pörgős dobnak, az energikus éneknek és a hangsúlyos szólógitárnak köszönhette tempóját, olyan szövegekkel párosult, amelyek a társadalmi kirekesztettségre reagáló ébredésről (Victim in Pain, Blind Justice), a közösség összetartásában rejlő erejéről (United and Strong), a hatalom elnyomásáról (Power) és aktuális politikai kérdésekről (Fascist Attitudes, Society Suckers, Remind Them) szóltak. A hardcore szokásos témaválasztásait felvonultató, az évtizedek során kicsit sablonossá váló, de semmivel sem kevésbé igaz mondanivaló nagyon markáns része volt már ekkor is az egyéni kiállásra való buzdítás, a büszkeség megszólítása és a reális gondolkodás fontosságára való ráébresztés (Hiding Inside). Ha a zenét sokan össze is tévesztették a punkkal - bármennyire is helytelen ez, hiszen a hangzás pontosabb, a lendület sodróbb, a számok koncepciója tagoltabb és tétel-szerűbb volt -, és a társadalomkritika kifejezésre juttatása sem tért el mindenben a megelőző szubkulturális irányzattól, a hardcore szellemisége és mondanivalója markáns különbségre utalt.

Az Agnostic Front Your Mistake című felvételének refrénje szerint: "We hate society / And we're here to fight / I won't shake their hands / Cause they're not our friends". Míg a beat és a hippi a társadalom belül élt, és annak megváltoztatását tűzte ki célul, illetve elzárkózásában-kivonulásában sem volt ellenséges, addig a punk a társadalom-ellenességet a polgárpukkasztáson és az erőszak üdvözlésén keresztül gyakorolta. A hardcore ezzel szemben a társadalom romlottságát, válságát, korruptságát már annak megváltoztathatatlanságával együtt vallja, és ennek megfelelően sem abban részt venni, sem megreformálni, de különösebben elpusztítani sem akarja. Ehelyett a saját csoportra, a saját közösségre és a független egyénre fókuszál, és ezek megerősítését, döntései legitimálását célozza meg.

A hardcore zenei stílusa a '80-as évek első harmadában megszilárdult, amely nagyjából úgy írható le, hogy a rövid, gyors és energikus számok dühös, kinyilatkoztatás-szerű, megalkuvás-mentes szövegét robbanékony, kiabálós-prédikálós ének adja elő. A zene azonban csak a hardcore egyik fele. Viszonylag hamar, már a hardcore indulásakor jelen volt egy szellemiség, vagy inkább morális elvek együttese, amely szorosan hozzá tapadt a hardcore-hoz. A straight edge mozgalomról van szó, amely az erőteljes társadalomkritika és a közösség-elvűség hardcore-ra általánosan jellemző jelenléte mellett a szubkultúrát nagyon korán erkölcsi elvárásokkal, szigorú életstílussal és militáns attitűddel ruházta fel.

Washingtonban alakult 1980-ban a Minor Threat nevű HC-banda, amely harminc évvel ezelőtt, 1981-ben adta ki demón, majd EP-n két számát, az Out of Step (with the World) és az önkéntelenül életre hívott mozgalomnak azonnal nevet adó Straight Edge című szerzeményeket. Az 1983-ban már fel is oszló zenekar első albuma, amely szintén az Out of Step címet viselte, a csapat megszűnése után jelent meg, és azonnal ikonikus darabbá vált. Az előadásmód, a zenei stílus és a szövegek nagyon hamar a washingtoni környezetén kívül is ismertté tették a Minor Threat-et, amelyet éppen ezért a Bad Brains és a Black Flag mellett az amerikai hardcore első három alapító atyjának is neveznek. Hármójuk közül azért emelkedik ki mégis Ian MacKaye együttese, mert tiszta, old school hardcore-t játszott, amely már elszakadt a punktól és nem is kevert bele más stílusirányzatokat, ráadásul a straight edge alapjainak lerakásával egy több évtizedes gondolati trendet teremtett meg.

A két szám szövegének megszületéséhez tudni kell, hogy a '70-es évek közepének-végének rock-közege alaposan meg volt terhelve a tudatmódosító szerek által kiváltott felfokozottsággal és a rákövetkező levertség apátiájával, valamint az alkoholizmussal küzdő és droghasználatba belehaló sztárokról szóló hírekkel. (A neves zenészek közül Hendrix és Joplin 1970-ben, Morrison '71-ben, Gary Thain a Uriah Heep-ből '75-ben, Elvis Presley '77-ben, Keith Moon a The Who-ból '78-ban, a Sex Pistols-os Sid Vicious pedig '79-ben halt meg narkotikumok miatt. David Bowie a '70-es évek során kokainozott, Keith Richards függőségben töltötte az évtizedet, Ozzy Osbourne ekkoriban szintén nem vetette meg a szereket) A '70-es, '80-as évek fordulóján terjedt el a speed, az angyalpor vagy PCP, a kokain, és vált meghatározó könnyűdroggá a marihuána. Eközben a punk-életmód is egyre inkább az alkalmi szexről, a mértéktelen szeszfogyasztásról és a kicsapongásról szólt, miközben a számok egyre kevésbé közvetítettek - ha nem is értéket, de - a társadalmi és egyéni válságból kiutat mutató pozitív üzenetet. Az eltompulás, az önpusztítás és a destruktív zenei- és szövegvilág ellenében fogalmazta meg a Minor Threat az Out of Step-et, amely a legegyszerűbb üzenettel élt: "Don't smoke / Don't drink / Don't fuck / At least I can fucking think [...] I'm out of step with the world." A tudatmódosító szerektől és a személytelen testiségtől való tartózkodást hirdető szöveget nyomatékosította a Straight Edge következő szakasza, amely szintén arról szólt, hogy az egyéni tudatot befolyásoló káros szenvedélyeket azért kell elutasítani, hogy a személyes integritás és a gondolkodás tisztasága megmaradjon:

I'm a person just like you
But I've got better things to do.
Than sit around and fuck my head
Hang out with the living dead.
Snort white shit up my nose
Pass out at the shows.
I don't even think about speed
That's something I just don't need.

I've got the straight edge!

I'm a person just like you
But I've got better things to do.
Than sit around and smoke dope
'Cause I know I can cope.
Laugh at the thought of eating ludes
Laugh at the thought of sniffing glue.
Always gonna keep in touch
Never want to use a crutch.


A Minor Threat által megfogalmazott üzenet egyértelmű volt: a '60-as évek közepétől a '70-es évek végéig tartó szabados életvitel, amely szenvedélybetegségben, önpusztításban, az elme és a test szándékos lerombolásában kulminált, kifulladt, és átadta a helyét a fásultságnak, a gondolatok elapadásának. Ezzel szemben a szöveg a tiszta életvitelt, a világos egyéni döntésekért vállalt felelősséget, a káros szenvedélyektől való tudatos tartózkodást képviselte, mégpedig személyes választás eredményeként. Ian MacKaye több interjúban is elmondta, hogy nem mindenki számára kötelező útként, vagy életmód-parancsként fogalmazták meg a két szám üzenetét, hanem a tiszta fej egyéni alternatíváját ajánlották vele. Az énekes később minden esetben elhatárolódott a straight edge fundamentalista értelmezésétől, és kijelentette, hogy a "don't fuck" sem a cölibátus vállalásáról, hanem a fűvel-fával gyakorlata ellen szólt. (Hasonló félreértésekre adott okot a Guilty of Beeing White című számuk is, amelyet nem a fehér felsőbbrendűség mellett, hanem minden - akár a fehéreket kirekesztő fekete és latin - rasszizmus ellen írtak.)

A '80-as évek első felében a bostoni Social System Decontrol alkalmazta először a kézfejre rajzolt "X" betű szimbólumát, amely a mozgalommá formálódó HC-s életmód-filozófia enigmatikus jele lett. Ennek eredete az, hogy a korban több szórakozóhelyen bevett gyakorlat volt, hogy a 21 év alattiak kezére a biztonságiak nagy ikszeket rajzoltak, hogy a pultnál biztosan ne szolgálják ki őket alkohollal. Az együttes tagjai - önként vállalva az absztinenciát - maguk látták el kezüket a jellel, amely később feltűnt az albumok borítóján és a pólókon is, majd a mozgalom rövidítésében is helyet kapott, úgy mint sXe, vagy x S x E x. A '80-as évek legelején zeneileg és szövegvilágában megalapozott (Minor Threat), majd mozgalommá teljesedő irányzat (SS Decontrol) után az évtized közepén formálódtak ki az értékek, és kezdődött el maga az életforma (Youth of Today).

Ross Haenfler - aki '89 óta követi az irányzatot - 2006-os könyvében (Straight Edge: Hardcore Punk, Clean Living Youth, and Social Change) összesen hat szakaszra osztja a straight edge történetét. A Washington-Boston által fémjelzett első korszak után a '80-as évek második felében a New York-i együttesek váltak meghatározóvá (Bold, Cro-Mags, Gorilla Biscuits, Judge, Project X, Youth of Today), amelyek köréből utóbbi emelkedett ki, mint a youth crew elnevezésű alműfaj alapítója. A '90-as évek első felének újdonsága a szintén New York-i krishna-core együttesek megjelenése volt (108, Shelter), amelyekkel párhuzamosan alakult ki a vegetáriánus, és ezen túlmenően a vegan irányzat (utóbbi semmiféle állati eredetű terméket nem fogyaszt), valamint a környezet- és állatvédő filozófiát valló együttesek újhulláma (Earth Crisis). Haenfler 1997 és 2006 között lokalizálja a youth crew újjá- és a positive hardcore megszületését (Ten Yard Fight, Unity), majd ezt követően a hatodik, metalcore-alapú fémesebb/dallamosabb irányzat uralmát.

Az 1981-től napjainkig létező straight edge összefoglalva olyan ifjúsági gyökerű, tipikusan amerikai eredetű szubkultúra, amely a test és az elme tisztasága (tisztán tartása, megőrzése) érdekében, önkéntes választás révén tartózkodik a tudatmódosító szerektől (alkohol, narkotikumok), a káros szenvedélyektől (dohányzás, szerencsejáték) és az alkalmi szexuális kapcsolatoktól. A fegyelmezett, szigorú életvitel ugyanakkor nem kötődik kifejezetten vallásos meggyőződéshez, inkább egyéni döntés és elhatározás eredménye. Ahogyan az internetes straight edge-manifesztumok egyikének szerzője fogalmazott: "a straight edge egy örökös harc, olyan küzdelem, ami a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján a testeden belül folyik." Az önmegtartóztatás és a józanság elvárása a későbbiek során kiegészült a húsfogyasztás és az állati eredetű termékek elutasításával is, szintén etikai alapon.

A straight edge filozófiája közel került a DIY-etikájához (vagyis, hogy az együttesek mindent maguk, saját erőfeszítéssel, saját kiadásban tettek elérhetővé), a zöld követelésekhez (ezen belül különösen az állatvédelemhez) és a közösségelvű-gondolatokhoz. Noha Gabriel Kuhn például (Sober Living For the Revolution: Hardcore Punk, Straight Edge, and Radical Politics. 2010) egy alapvetően baloldali politikai célokat követő mozgalom különleges, józanságot hirdető életmód-oldalának tartja, lehetetlen nem észrevenni, hogy az egészség, a hit, a bizalom, a büszkeség, az önuralom, a tisztaság, a közösséghez fűződő lojalitás és az egyéni döntésért való felelősségvállalás állandó hangoztatása a hardcore és különösen a straight edge részéről nem más, mint a '80-as évek elejére szétesett társadalom etikai fedezetének újrafogalmazása, de nem a szociális megváltás ígéretével, hanem az ezen értékeket vállaló egyén és közösség kiemelése és megerősítése reményében.

Posztpuritán prédikátorok


Ha a hardcore és azon belül a straight edge filozófiájáról, értékvilágáról fogalmat akarunk alkotni, akkor nem lehet eltekinteni attól, hogy egy tipikusan amerikai kulturális közegben kialakult irányzatról van szó, amely ráadásul az Egyesült Államokat ért "brit zenei támadás" elleni reakcióként alakult ki, méghozzá legelőször éppen ott, ahol az Angliából elmenekülő puritánok elsőként partra szálltak. A protestantizmus radikális változatát valló puritánok az üldöztetés elől menekülve a mai Egyesült Államok észak-keleti vidékén kötöttek ki (New England), hogy ott egyéni döntésük alapján új közösséget hozzanak létre saját, szigorú erkölcsi értékekkel körülbástyázott szabályokkal. A hardcore, és azon belül a straight edge sem tett másként, ugyanis elszakadt-kiszakadt a '70-es évek végének britek által átformált zenei közegéből, és megundorodva a kaotikus zenei és erkölcsi világtól, új szubkultúrát hozott létre.

Robert T. Wood ifjúságkutató a mozgalomról szóló könyvében (Straightedge Youth: Complexity and Contradictions of a Subculture. 2006) írja, hogy amikor a '90-es évek elején megismerkedett a straight edge-el, akkor a koncerteken hallható, himnusz-szerű számok gyorsak és intenzívek voltak, mérges és militáns hangnemükkel pedig moralizáló társadalomkritikai szövegeket szólaltattak meg. A HC mondanivalója kifejezetten nem anarchista, pláne nem nihilista, ugyanakkor a társadalomjobbító szándék sem jellemzi. Ehelyett inkább a szociális problémákkal való számvetés foglalkoztatja, amely gondok megoldását az emberi minőség kérdésének tartja. A társadalmat mintegy kívülről érkező kritikája minden esetben a saját közeg (crew) életének szabályrendszere és erkölcsi elvei felől történik. Az egyénileg és közösen vállalt döntések, normatív tételek folytonos megerősítése és a mellettük való bizonyságtevés az egyén és a csoport morális tartásának és összetartozásának dokumentálásául szolgál. A youth crew irányzat emellett az amerikai kultúrában különösen nagyra értékelt fiatal nemzedék energiáját, életerejét fogalmazza meg. A felhívások, az aktivizmus és a kezdeményezőkészség pedig amellett tanúskodik, hogy a nihilista hozzáállás helyett a megoldás a lokális és közösségi akciókban van. A straight edge legutóbbi fázisaiban el is terjedt a positive-core irányzat, amely a negatív társadalmi jelenségek elleni kritika, a világgal szembeni haragoskodás, a szociális frusztráció helyett a közösség megerősítését, a pozitív gondolkodást helyezi előtérbe.

A straight edge albumok szokásos ikonográfiája sokat elmond a közegről. Ikszek, rövidítések, városnevek feliratai, amelyek az együvé tartozás szimbólumai és lokális, közösségi kódok. Bandung-tipológia, amely egy jól beazonosítható, fegyelmezett, ugyanakkor tipikusan amerikai és fiatalos stílust sugall. Koncertjelenetek, ahol az énekes nincs elválasztva dobogóval, korláttal a közönségtől, tehát nincs sem az elé, sem afölé helyezve. A hardcore-ban a zene eleve központi jelentőségű a közösségi élmény átélésében, az ének inkább szöveg-mondás, már-már prédikáció, amelyet a frontember rendszeresen úgy ad elő, hogy ellentétben a rock-együttesek gyakorlatával, nem a tömeg fölött áll, hanem gyakran az őt körbevevők között, velük együtt, a mikrofont is sokszor átadva énekel. A másik nagyon jellemző jelenség, hogy a straight edge (és általában a hardcore) tulajdonképpen férfiközösség, amit megerősít a lemezborítók ábrázolása, ahol dominálnak a férfias színek, s amelyeken rendszeresen feltűnnek a hardcore jellegzetes "pogójáról", a mosh-ról készült felvételek. Utóbbi szintén nem egyéni műfaj, hanem az erő egyfajta csoportos összemérése, vagyis a "magányos farkas" tánca helyett a falka egyenlő tagjainak versengése. Ahogy a '95-ben alakult, bostoni foci-hardcore-t játszó Ten Yard Fight első albumának Pit of Equality című száma is mondja:

We don't care if you're black or white
We're all friends in the pit tonight.
I'll pick you up if you fall on me
We'll mosh in the pit of equality.
Straight edge brothers in the pit together
Singing straight edge anthems together.


A Youth of Today nevével is vállalta generációs hovatartozását, és az ifjúság korcsoportbeli összetartozásának érzését egyfajta erkölcsi magasabbrendűség tudatával toldotta meg. A hardcore együttesek köré szerveződő lokális-közösségi mivolta, kiegészülve a kiválasztott férfiak testvériségével (Männerbund?) és az őket összefűző érzésekkel (harc a romlott világgal, közös elvek vallása, egymás iránti bizalom, a straight edge életforma közös követése), a Judge New York Crew című számában ("the New York Brotherhood / Is where my heart belongs") és a 7 Seconds The Crew című dalában ("the crew is me, the crew is you, we're the crew") is hűen kifejeződött.

A Youth of Today 1986-os Break Down the Walls című, nagy sikerű albuma bővelkedett a straight edge világnézet tankönyvszerű megfogalmazásaiban, amelyekből mind az látszik, hogy miközben nagyon erős a csoport összetartása, az erényesség, a tisztaság, az elvhűség, az egyéni elköteleződés válik az ember értékmérőjévé. A választás, a döntés, a jó és a rossz világos megkülönböztetése, valamint a helyes és egyenes út járása majd' minden számban visszaköszön, mutatva, hogy a moralizálás és az elviség egyáltalán nem idegen a straight edge-től. A One Family az együttesre jellemző pozitív üzeneteket egy optimista jövőkép együtt való kialakításának követelményével fogalmazza meg, miközben a youth crew alapvetően fiataloknak szóló sorai is a közösségi identitás érdekében jelennek meg. A Take a Stand pedig a saját vélemény vállalásáról szól: "Voice your opinion, don't just sit still / Speak your mind at your free will." A Positive Outlook viszont már kifejezetten a belső erkölcsi mércét dicséri:

My conscience tell me
What's wrong and right.
Moral and goals deep inside
A bunch of feeling I can't hide.


Önkéntelenül is adja magát, hogy a tiszta életvitelt hirdető amerikai mozgalmat összehasonlítsuk a nevét a tisztaságból nyerő első amerikai telepesek hitével. A XVI-XVII. században a kálvinizmus folytatásából születő angol puritanizmus - amely az 1600-as évek közepétől az amerikai gyarmatokat megalapító telepesek révén meghódította az újvilágot - a katolicizmus és az anglikán államegyház elleni lázadásból született. Fő hittételei a szertartások minimalizálása, a Biblia egyéni értelmezésének joga és az Isten általi kiválasztottság személyes érzése-tapasztalata voltak. A puritánok ezen kívül a gyülekezet politikai hatalomtól való elkülönülését, a dorbézolástól való tartózkodást, a szigorú és fegyelmezett életvitelt (lásd Kálvin Genfjét!) és az egyéni elhivatottság demonstrálását vallották. Különösen hatott rájuk a gonosz világban való érvényesülésében és az eredendő bűn mindent megrontó voltában való hit. A tekintélyelvű családmodellben élő, örökös munkával és önmegtartóztatással jellemezhető puritánokat sokszor vádolták fundamentalista bigottsággal és nőgyűlölettel (ld. a salemi boszorkánypert), felfuvalkodott felsőbbrendűség-érzéssel és társadalmi determinizmussal.

Bármit is emelünk ki, bátran elmondható, hogy a korai puritánok szekularizált gyülekezeti élete és etikai mondanivalója köszön vissza, ha távolról is. Mindez tetten érhető ott, hogy az első ember - az énekes-prédikátor - sem emelkedik ki a közönségből; a bűn terhe egyéni úton rakható le; az értékek és a közösség vállalása egyéni döntés eredménye; a kiválasztottak közé jutás életmód kérdése; az önmérséklet és az önfegyelem jobbá tesz; a tisztaság pedig erény. A szekularizált valláserkölcsi tartalom bizonyítéka a szövegekben is tetten érhető. A hit, a remény, a bizalom az egyén értékvilágának legfontosabb normatív tartalma; a világrend létező erkölcsi törvényeken nyugszik, amely megbomlott, de egy kis csoportban tovább él (csakúgy, mint a kivándorló puritánok körében); a közösség szabályai megtapasztalt, kimondásukkal megerősített, továbbadható szövevényt alkotnak (a tisztaság terjesztésének missziója); az élet határhelyzeteit a bűn és a bűnhődés, a létező igazság megnyilvánulása (ítélet, önkritika, büntetés formájában), valamint az erkölcsi elvek kompromisszum-nélküli kimondása jellemzi (olyan együttes nevekkel is, mint Judge, Justice League, Truth); a közösségből való kilépés egyenlő az árulással; a legfontosabb erények pedig a következők: tisztaság, barátság, a közösségi szellem demonstrálása, összefogás és egység, valamint az élet tisztelete, az állhatatosság és az önuralom. Az individuális és közösségi szint egyensúlya szintén tipikus amerikai protestáns örökség, előbbit a saját tettek által vezetett élet, az önkéntes döntések, a büszkeség és az önmegtartóztató életvitel, utóbbit a lokális szerveződés és a megerősítő közösségi rítusok fontossága jellemzi.

A straight edge szövegvilágára még jellemzőbb az, ami az egész hardcore-színtérre igaz, vagyis, hogy a dalok általános erkölcsi kérdésekről szólnak, a társadalomkritika gyakran egészen absztrakt szintre emelt moralizálásként hangzik el, a közösség és a benne részt vevő egyén világa pedig a környezetből emberi minősége okán emelkedik ki. Ennek megfelelően a straight edge hardcore valójában a közösségnél is szorosabb családi kötelék (Youth of Today: One Family), amely a halálig hű marad elveihez (Chain of Strenght: True Till Death), és büszkesége megtörhetetlen (Ten Yard Fight: Hardcore Pride). Az ifjúsági közeg (Youth of Today: Youth Crew) örökké fiatal maradva (7 Seconds: Young Till Death) pozitív üzenetet hordoz (Bold: Positive Scene), és jobb, mint a környező világ (Gorilla Biscuits: Better Than You), amely az összeomlás szélén áll (Cro-Mags: Age of Quarrel). A vállalt közösség (Judge: New York Crew) fennmaradásának záloga az összetartás (Gorilla Biscuits: New Direction).

A straight edge-el szembeni ellenérzések kezdettől fogva jelen voltak a punkok körében, de igazán széles körben csak a '90-es években jelentek meg. A vádak szerint az irányzat túl szigorú, intoleráns és kirekesztő, ráadásul egy fundamentalista, nőellenes férfiközösséggel egyenértékű. A '90-es években alakult sötétzöld-vegan együttesek (Earth Crisis, Sevin), valamint a hardliner (vagyis radikális állat- és környezetvédő) bandák (Gatekeeper, Statement), sőt ökofasiszta zenekarok (Vegan Reich) attitűdjei valóban radikálisak voltak, a militáns hangnem és a tőlük eltérő életmódot folytatók lenézése jellemezte őket, sok esetben a kávé-fogyasztást is elutasították, sőt felléptek a homoszexualitás és az abortusz ellen is. Minderre jellemző a Statement egyik szövege: "The blood is on your hands / You're not clean / If you eat meat, milk, eggs or cheese", ahogyan a Vegan Reich-é is: "No one is innocent / We all commit crimes / If you're not guilty in their eyes / You're guilty in mine." Az ideológiai zavart fokozta, amikor a Vegan Reich énekese, Sean Muttaqi rendhagyó módon muszlim hitre tért, s zenekara '99-ben Jihad címmel adott ki albumot. Mivel néhány együttes kapcsolatban állt az Animal Liberation Fronttal és az Earth First nevű radikális zöld csoporttal, néhány koncert az FBI látókörébe is került.

A straight edge körüli botrányt végül az váltotta ki, hogy 1998-ban szélsőséges bandatagok Utah (a mormon állam!) fővárosában, Salt Lake Cityben halálra vertek egy fiatalt, köztéren alkoholt és dohányt fogyasztókat támadtak meg, valamint csőbombás merényletet hajtottak végre egy bőrgyár és egy gyorsétterem ellen. Mindezek szélsőséges, és szerencsére marginális esetek voltak, a szcénát története harminc éve alatt ennél összehasonlíthatatlanul jobban dominálták a pozitív értékek, a közösség-elvűség és az egyéni döntés melletti kiállás támogatása.

Sötétkék hardcore


Az amerikai puritán hagyomány etikai fedezete a háttérből, egyfajta távoli kulturális eredőként határozta meg a straight edge születését. Az erkölcsi elvek és a fegyelmezett, szigorú életvitel betartása egyébként leginkább a mormon és az adventista gyülekezetek életvitelére jellemző, de ezekkel az egyházakkal nincs kapcsolatban az irányzat. Ellenben az 1965-ben Amerikában megalapított Krishna-tudatú közösséggel igen. Noha sokan úgy gondolják, hogy a Bhaktivedanta Swami Prabhupada által New Yorkban létrehozott gyülekezet egy külön vallás, erről szó sincs. A Krishna-tudat valójában a hinduizmus legszélesebb és legáltalánosabb vaisnaista irányzatának "felekezete". Teológiájának lényege röviden, hogy Krishna az Isten legfelsőbb személyisége, aki minden dolog forrása, neki azonban nincsen eredete. A kékes-fekete, fuvolázó, békés fiúként ábrázolt Krishnából származik minden lélek, amely folytonosan újjászületve mindig ugyanaz marad, de mindig más alakban (növényként, állatként, emberként) testesül meg. A világban való jelenlétünk a lélekvándorlás révén, és tetteink karmikus következményei miatt állandósul, amelyből azonban szabadulni kell. A reinkarnációtól való szabadulás praktikái között van az erős következményekkel bíró cselevésektől való tartózkodás (gonoszság, gyilkosság, hazugság), Isten szolgálata, és a vágyakról való lemondás. Ezzel kapcsolatos a négy védikus bölcsesség, amelyek a következők: a húsevéstől való tartózkodás, mértékletesség, külső-belső tisztaság, becsületesség.

Mivel a fenti elvárások könnyen lefordíthatóak a hétköznapi, nyugati életforma megannyi - a straight edge és főként annak vegetáriánus-vegan irányzata által is elutasított - "karmikus" cselekvésétől való tartózkodásra (alkohol, drog, dohányzás, szabados szexuális életvitel, iparilag előállított hús fogyasztása, pénzügyi spekulációk), így kézenfekvő volt, hogy a New York-i straight edge színtér és a Lower East Side-on megtelepedő Krishna-tudatú közösség filozófiája kapcsolatba kerül egymással. Így is lett, méghozzá éppen a Minor Threat után következő két legismertebb straight edge banda: a Youth of Today és a Cro-Mags révén, valamint a szintén New York-i 108-tel. Mindennek előzményeihez azonban tudni kell, hogy a '80-as években mindkét együttesre jellemző volt, hogy nem csak a punk közegének nihilista világából szakadtak ki végleg, hanem az önpusztítás megannyi jelensége mellett határozottan elutasították az önző, fogyasztásra koncentráló, materialista világszemléletet is, amely a modernitást jellemzi. Mindkét együttes igen hamar vegetáriánus és spirituális érdeklődésű lett, s míg előbbi a pozitív tettekre sarkallt, utóbbitól nem voltak idegenek a pusztulás próféciái sem.

A napjainkig folyton feloszló és újjáalakuló Youth of Today énekese, Ray Cappo a '90-es évek elején (a legendás együttes 1990-1994 közötti első szünetelése idején) csatlakozott a Krishna-tudatú közösséghez, majd immár annak papjaként alapította a sokkal inkább vallási irányultságú Sheltert. A Cro-Mags elsősorban gyors, metálos hangzásával hódított, debütáló albuma, az Age of Quarrel 1986-ban jelent meg, atomfelhővel a borítóján. Az angol lemezcím a szanszkrit Kali Yuga, vagyis a negyedik, legsötétebb kor elnevezésének fordítása volt, jelezve, hogy az együttes az antimaterialista-spirituális hozzáállástól a keleti vallásfilozófia végítélet-előérzete felé fordult. Az album Sign of the Times című záró felvételének mindennél beszédesebb sorai így hangzottak:

Do you think that we're really progressin? Just seems to me like some steady regression.
I'm lookin on and watchin it corrode. Gotta hold back or i'm gonna explode.

I'm totally in disbelief of modern man and all his grief. Cause these are the signs of the times.
Seems like they're losing their minds. These are the signs of the times.


Az 1989-ben megjelent második albumuk, a Best Wishes már végleges változásokról tanúskodott, hiszen a borítóján egy embert felfaló indiai istenség volt látható. Az énekes John Joseph és a basszusgitáros Harley Flanagan ekkor már csatlakozott a Krishna-közösséghez. A számok szövege is megerősítette a Krishna-központú gondolkodást, hiszen az Age of Quarrel a jelenkor sötétségéről ("in this iron age of hypocrisy") és a modernitás tipikus problémáiról ("making this world a hell of toxic misery [...] mad scientist experiment in torture and in pain"), valamint korunk megtagadásáról szólt ("this modern age so full of grief / I've turned away from it's belief / I watch society digress"). Az állatokkal való bánásmódot a haláltáborok gyakorlatához hasonlították (Death Camps), másutt kifejezetten vallásos szöveggel hívtak fel az illúziók, a gonoszság és a megtévesztés elleni harcra (Crush the Demoniac), végül egy tipikusan hinduista hitvalló dal (The Only One) is felkerült a lemezre.

Ami az amerikai puritán örökség kései, szekularizált változataként indult - persze nem tudatosan, hanem bizonyos jelenségek ezzel korreláló elutasításaként -, az egy évtized múlva a korai angolszász radikális kálvinisták életmódjához nagyon hasonló elveket valló hinduizmus egyik, szintén szigorú életvitelt előíró irányzatához kapcsolódott - immár nagyon is szándékosan.

Okkal lázadók


A '80-as években Amerika a kulturális konzervativizmus évtizedét élte, amely a megelőző tizenöt évhez képest valóságos ellenforradalommal ért fel. Nancy Reagan drogellenes Just Say No-kampánya, a Vallásos Jobboldal térnyerése, a neoprotestáns egyházak növekedése, Amerika legkonzervatívabb elnökének újraválasztása és az AIDS-től való félelem emblematikusan jelezte, hogy '68 óta valami igencsak megváltozott. A hardcore kezdeteinél korántsem a kulturális konzervativizmus játszott szerepet - sőt az elnök kifejezetten nem volt népszerű a HC-punk színtér körében -, hanem a lázadás egy pozitív formája. A hardcore, azon belül is a straight edge, kifejezetten nem nihilista oldalról, hanem értékek felvállalásával "támadt", amit jól jelzett, hogy jelszava és életérzése nem az angol eredetű "nincs jövő", hanem az amerikaias "pozitív ifjúság" volt. A straight edge jelszavai - 100% Pure, Drug Free Youth, One Choice, Stay True, Straight Edge Pride, SXE for Life, True Till Death - szintén egy pozitív elköteleződésről, és a mellette való szilárd kiállásról tanúskodnak.

A straigth edge első, 1981-es megfogalmazásakor a Minor Threat két ikonikus száma két dologról szólt: egy határozott, egyéni döntésről, amely világos-egyenes határokat húz maga és a világ köré; és egy részletes katalógusról, amely számba veszi, hogy mik az önpusztítás elutasítandó formái. A pozitív szemléletű üzenetek, az ifjúsági identitás, a közösségi összetartozás és az erkölcsi elvek képviselete már a '80-as évek későbbi fejleménye, jelentés-bővülése volt. Az évtized folyamán kibontakozó mozgalom, majd megszilárdult elv-együttes minden esetben a világ adott állapotának kritikáját végzi el, főként a kiüresedés, a fogyasztói társadalom fásultsága, a tömegtársadalom közönye, az erkölcsi krízis (főként képmutatás, hitetlenség, korrupció) és a hamis illúziók szóvá tételével, az embertelenség-elembertelenedés megannyi jelenségének (háború, vágóhidak, gazdasági kizsákmányolás, környezetpusztítás, fajgyűlölet) bírálatával. Mindezzel szemben az egyén morális minőségének megerősítése, a közösség kohéziója és az iránta való lojalitás, valamint a személyes hit, becsület, kiállás és büszkeség vállalása áll.

A mindig erkölcsi elvekre hivatkozó, gyakran moralizáló és többnyire önmagát a bűnös társadalmon kívül helyező, az egyén egyenes döntését és a vállalt közösséghez tartozását hirdető straight edge valójában egy éles szélű perem, amely egyértelműen elhatárolja a tiszta ifjúságot a romlottságtól.

(Képünkön a Youth of Today egyik, '80-as évek végi koncertjén készült felvétel látható, Ray Cappo-val a középpontban.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.